Sérült boldogság

Mikor belegondolok, hogy a nővérem kint él Londonban immáron hat éve, és évente csak kétszer, maximum háromszor látom, na az nagyon rossz tud lenni. Ugyanakkor örülök neki, hogy ilyen talpraesett volt, és bele mert vágni ebbe az utazásba, illetve költözésbe.
Nővérem Londonban él, nagyon keményen dolgozik az Oxford street mellett. Hihetetlenül büszke vagyok rá, amiért ennyi mindent elért. Felnézek rá, hisz a nővérem, és példaként nézek rá, mert addig küzdött, ameddig el nem érte amit akart. Ő maga a motiváció számomra.

Nővéremmel 2013ban a Tower Bridgenél

Nővéremmel 2013ban a Tower Bridgenél

Csodálatos dolognak tartom azt, ha valakinek van, vagy vannak testvérei. Nekem ebből négy is jutott. Három nővérem, és egy bátyám van. Tisztelem, és becsülöm őket, hisz én vagyok a legfiatalabb “csemete”. Sok mindenre megtanítottak, mindnyájan hozzám tettek valamit. Nagyon büszke vagyok, hogy az öccsük lehetek, és úgy vélem ők ezzel ugyanígy vannak. Igaz, hallottam olyat is, hogy ők lányt szerettek volna, de hát ez nem jött össze! 😀 Rengetek támogatást kapok tőlük. A szüleimen kívül tőlük a legtöbbet. Imádom a családom. Na, de térjünk vissza a Londonban élő nővéremhez, hisz ez a blog, most róla szól…

Képzeljétek, már nem csak miatta kell izgulnom, hanem egy kis csöppség miatt is, aki nem más, mint az unokaöcsém, aki 2015-ben egy szép őszi napon született, kint Londonban. Őt Harrisonnak hívják. Születésekor a fiatalabbik nővérem, és édesanyám kint voltak Londonban, hogy segítsenek. Nővérem hihetetlenül örült a rengeteg segítségnek, hisz melyik kismama ne örülne ennek.

Eddig is skypeon keresztül tudtuk tartani a kapcsolatot a nővéremmel, és ez most sem működik másképpen. Mióta a kis Harrison megszületett, azóta még többet beszélünk. Folyamatosan követtük, hogyan cseperedik az unokaöcsém.

Édesanyám sokszor sírt, hogy nem lehet ott velük. Én visszaemlékszem, hogy mennyire sírtam, mikor ki költözött a nővérem Angliába…aztán miután haza jött félévente, és visszament két hét után…rettentően nehéz volt. Nagyon nehéz volt ezt feldolgoznom, főleg kisebb koromban. A mai napig elhagyja a szememet a könny, ha a nővérem éppen pakol itthon a bőröndjébe, és visszük ki a reptérre.

A mai nap viszont rettentően örülök, mert holnap LÁTHATOM őket, láthatom az unokaöcsém, akit még csak skypeon keresztül láttam, és láthatom a szeretett nővéremet. Hihetetlen érzés ez. Leírhatatlan. Nagyon várom őket.

És végezetül, minden rosszban van valami jó. Ami rossz, az az, hogy jelenleg sérült a bokám, és itthon fekszem. A jó pedig az, hogy itthon vagyok akkor, mikor megérkeznek, és több időt tölthetek velük. 

A sérülésemről: Úgy tűnik, hogy egyre gyorsabban javul a lábam, és ha ez így megy, akkor a jövőhéten elkezdhetek edzeni, de könnyedén. NAGYON ÖRÜLÖK, és azon vagyok, hogy az orvos által meghatározott négy hetet két hétre csökkentsem. Minden vágyam, hogy újra a focipályán lehessek, és a legtöbbet hozzam ki magamból, illetve visszakapjam a jó formámat. Én eléggé család centrikus vagyok, és örülök annak, hogy a csapatot is a családomnak tekinthetem. Jó érzés velük lenni, és egy jó foci edzés után hazatérni.

 

 

You may also like...

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás