Hollosi Péter

Mi számomra a birkózás?

Vékony, magas gyerek voltam. 8 évesen egyszer a bátyám lecsalt a birkózóterembe. Alkatom nem illett ehhez sportághoz: gyenge voltam, mindenáron sportolni szerettem volna, hogy erősödjem. Nem volt tehetségem hozzá, féltem a dobásoktól.

Az edzőm nem reménykedett abban, hogy valamire fogom vinni, és eredményeket fogok felmutatni a birkózószőnyegen.

A rossz alkatom ellenére mindig mentem edzésre. Edzéseken sem teljesítettem jól, de mindig jó akartam lenni: olyan szintre fejlődni, mint amilyenek az idősebb csapattársaim voltak. Mindig ámulva néztem, ahogy dobálják egymást, és szaltókat ugranak a szőnyegen. Féltem ezektől az ugrásoktól, illetve attól, hogy rosszul esem, és eltörik valamim. Az edzéseket ennek ellenére teljes odaadással csináltam, és kitartó voltam. Mikor már tudtam pár fogást, és elvittek versenyre, persze kikaptam minden ellenfelemtől, így csalódtam magamban. Az járt a fejemben, hogy nem vagyok elég jó.

– Ezért edzek? – tettem fel magamnak a kérdést.

Sok kudarc ért. Kellett pár év, mire elértem egy helyezést. Felső tagozatos voltam, mire le tudtam győzni a bennem rejlő félelmet, és bele mertem menni veszélyesebb fogásokba, dobásokba. Akkor már ezt mondtam magamnak: már megérte a kitartás, ha nincsenek is érmek kiakasztva a szobám falán. Több edzésre kezdtem járni, önbizalmat adott nekem a birkózás. Tiszteletre és önbecsülésre tanított meg, mert ha vesztettem is, emelt fővel mentem le a szőnyegről, mert fel mertem állni, és mindent beleadtam a meccsbe.

A sok év munkája aztán meghozta gyümölcsét: megerősödtem, és fejlődtem technikailag. Nyertem gálaversenyeket, érmeim lettek, tudtam már azokat a dobásokat, amelyek miatt kicsiként felnéztem a nagyokra. Edzőim is észrevették ezt, és mondták, hogy amikor elkezdtem birkózni, bizony nem hitték, hogy bejutok.

Egyszer egy dunaszerdahelyi fiúval kerültem össze. Az edzőm azt mondta, ő a legjobb a súlyomban. Szlovák bajnok volt. Kicsit megijedtem ettől, de azt mondták az edzőim, ha őt megverem, akkor megnyerem a versenyt.

Ez nagyon feltüzelt. A szívem dobogását a fülemben hallottam, annyira izgultam. Szólítottak, hogy én jövök. Elindultam a szőnyeg felé. Kézfogás közben végignéztem a fiún, aki fizikailag jóval erősebb volt, mint én.

Elkezdődött a meccs. Egy lábtámadással kitolt a szőnyegről, és megszerezte a vezetést. Amikor mentem vissza a szőnyeg közepére, fejben eldöntöttem, hogy legyőzöm őt. Nagyon szoros meccs volt, egyszer ő, egyszer én csináltam pontot. Nem sok idő volt már a meccsből, és döntetlenre álltunk. Láttam, hogy már ő is fáradt, ezért minden erőmet összeszedve egy gyors lábtámadást csináltam, és kitoltam a szőnyegről. Az utolsó pár másodpercben már csak védekeztem, majd a bíró a sípjába fújt. Életemben nem töltött még el olyan jó érzés, mint akkor.

– Megcsináltam – mondtam magamnak.

Amikor a bíró felemelte a kezem, az olyan érzés volt, amit nem lehet sem leírni, sem szóban elmondani. Végül a versenyt is megnyertem, eszméletlen  jó érzés volt. Rengeteg sok évnyi munka volt abban a versenyben, abban a meccsben. Sok kudarc után egy mindent elsöprő győzelem. Hihetetlen volt, hogy aranyéremmel a nyakamban állok a dobogó tetején. Láttam a dunaszerdahelyi fiún a csalódást, mert ő győzni jött ide… De minden fejben dől el, és én eldöntöttem, hogy ezt a versenyt megnyerem.

“A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni:
a sport tehát mindenre megtanít.”  

Hollosi Péter

Budapest XX., Nagy László Általános Iskola és Gimnázium

felkészítő tanár: Gergelyi Katalin

You may also like...

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás